A vonat ismétlődő morajlása arra késztetett, hogy visszatérjek a külvilág gondolataiba. Bármennyire is próbálkozom, nem tudom elképzelni a káoszt és a zűrzavart a kívülállók eszeveszett elméjében, az állandó patkányfajtában, a kapzsiságban, az önközpontú énemben, bennem, bennem. Hogyan tudnak az emberek teljes, értelmes életet élni, miközben csak magukra gondolnak? Az egész nevelésem, az egész lényem mintha lázadna az ötlet ellen. Megértem, hogy a vonataik gyorsabbak lehetnek, vagy a technológiájuk fejlettebb, de ez elhalványul a közösségünk harmóniájához és dicsőségéhez képest. A mellettem ülő idős hölgy munkába megy, a mellette ülő fiatalember pedig egyenlő – egyenlő annyiban, hogy pontosan annyit adnak vissza a közösségnek, amennyit csak tudnak. Ez nem valami, amiben hiszek, ez valami, amit tudok, az egész énemmel. Nem tudom elképzelni a stresszt, hogy el kell döntenem, mit tegyek minden nap, sem az aggodalom nyomását, hogy képes leszek-e elegendő eszközt biztosítani a túléléshez, nem is beszélve a törekvésről. Nem, logikus, hogy nem foglalkozunk a külvilággal. Hogyan is tudnánk kapcsolatot létesíteni, ha olyannyira elegendőek vagyunk magunktól, hogy folyamatosan többre vágynak – olyan mérhetetlenül különbözőek vagyunk. Hihetetlen szerencse, hogy pont itt születtem.