A nemzedékek közötti méltányosság meghatározásához segít egy olyan demográfiai szemlélet kialakítása, amelyben életünk során mindannyian megváltoztatjuk a családunkban, közösségeinkben és a társadalomban betöltött szerepünket. Ezen a lencsén keresztül nézve a gyermekek, a serdülők, a munkaképes korúak és a nyugdíjasok nem ellentétes politikai érdekekkel rendelkező antagonisztikus csoportok, hanem mindannyian különböző inkarnációink, csak különböző élettörténeteink különböző szakaszaiban. Tekintettel erre a sokféleségre, társadalmaink ellenállóbbá tétele a jövőbeli kihívásokkal szemben kollektív felelősség. Az egyének genetikai felépítésük, egészségük, képességük, társadalmi-gazdasági hátterük, nevelésük és egyéb, ellenőrzésükön kívül eső jellemzőik tekintetében különböznek egymástól. Egy generációk közötti méltányos társadalomban a rezilienciát nem lehet csak az egyénektől megkövetelni, akik egészségi állapotuk, gazdasági helyzetük vagy más erőforrások, például a tudás rendelkezésre állása miatt képesek vagy nem képesek megbirkózni a kihívásokkal. Ehelyett ahhoz, hogy a társadalmak virágozzanak, a rezilienciának az egész rendszerre kiterjedő jellemzőnek kell lennie társadalmaink szerveződésének, valamint annak, hogy generációkon keresztül hogyan kapcsolódunk egymáshoz. A rendszertudomány arra utal, hogy a hálózatalapú struktúrák ellenállóbbak, mint a merev, felülről lefelé irányuló hierarchiák vagy az egyes elemek laza halmazai. Ez azt jelenti, hogy újra kell gondolnunk életünk topológiáját, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt az egyének és a csoportok között, és biztosítsuk, hogy a támogató hálózatok ott legyenek, ahol szükség van rájuk.